Egy fiú

Ma egy közeli rokonom elbeszélését elevenítem fel ezzel a 2006-ban szerzett, prózába foglalt történetnek, melynek minden mozzanata valós és megtörtént Vác mellett egy kistelepülés közelében. Nem remekmű, de remélem megragadja a pillanatot.

Egy fiú

Folyt a betakarítás a mezőn, a tikkasztó melegben a félmeztelen férfiak keze alatt égett a munka, fél szemmel sandítottak csak a közeledő alakra, tudták az intéző az, de nem akartak tudomást venni róla, bíztak benne, hogy csak nézelődni jár éppen arra, de legbelül sejtették….

Mindenki mélyen hallgatott.

Mint viharban a mennydörgés tört elő :XY – SAS- behívó, XY- behívó , XY –SAS- behívó, XY – behívó , a férfiak ridegen álltak és hallgatták a neveket. Minden héten 4-5 név törte meg a mező csendjét. Az idő múlásával a nevek száma egyre több és több lett, ősszel már heti 10 név is elhangzott. A 12 éves fiú nem igazán értette miről szól a háború, a rádióból és a felnőttek elmeséléséből csak hősiesség, megbecsülés született szívében, nem pedig sajnálat. Büszkeséget érzett azok iránt, akiknek nevét kiáltották.Ősszel, mikor a kukorica betakarítása jelentette számára a legnagyobb élményt a hegyek közül felbukkanó újabb száz és száz repülőt figyelte barátaival, megcsodálták az óriás vasmadarakat, amik kelet felé húztak dübörgő, monoton erősödő és halkuló csapatukkal. Most azonban egy lemaradt közülük, egyre lassabban és lassabban szállt, egyre lejjebb ereszkedett, maga után hosszú füstfelhővel szelve ketté a kék eget.Szaladtak felé, ahogy csak lábuk bírta, egymásnak mutogatva a nyíló ejtőernyők irányát. A gép hangos csattanásokkal, durrogással jelezte, számára befejeződött a háború.Hazatérve büszkén, feszített mellkassal mesélték a falubelieknek, ők látták, ők ott voltak, ők már ki is vették részüket a háborúból.

Az idő egyre hűvösebb lett, a hideggel nem csupán a pihenés köszöntött be a faluba, egy reggel 10-15 teherautóból álló oszlop telepedett a templom és a gróf kastélya előtti térre. A katonák leugrálva a falubeliekkel nem törődve láttak azonnal munkához, sátrakat állítottak, óriási üstöket hoztak, melybe egy marha is kényelmesen fürdőzhetett volna. Csodálták a német technikát, hisz még csak hallottak az elektromosságról, az árammal forralható üstökről, amibe a sátrakban készült méteres szalámi rudak fürdőztek, egy másikban pedig lógatva szárították a hengeres húskészítményeket. Nagyokat nyeltek, hisz ritka vendég volt arrafelé az efféle harapnivaló, meg aztán az ő családjuk rekvirált marhái is erre a sorsra jutottak. Mikor este a fiú belépett a családi házba, meglepődve látta, hogy két idegen épp vacsoráját költi a családi asztalnál, két német. A fiú nem érzett gyűlöletet, de szülei fagyott arccal, némán fogadták a németeket. A tiszta szoba jutott nekik, a tiszt vacsora után mosolyogva meghagyta neki, ha reggelre fényleni fog a csizmája, megajándékozza őt.Ezentúl az erőtlen reggeli napfény minden nap büszkén táncolt a csizma orrán, a jutalom egy negyed rúd szalámi volt, a kincset este megosztott családjával.

Egy decemberi délelőtt nagy sürgés – forgás támadt, sejtették: JÖN a ruszki!A németek amilyen hirtelen jöttek, olyannyira gyorsan indultak útnak Ipolyság felé, a felmálházott szekerek, a teherautók mély nyomot szántottak az esőtől fellazult úton.Alighogy kiértek a faluból, az ellenkező irányból újabb szekérkaraván érkezett a faluba, a szekerek hadianyaggal, a tábori mise kellékeivel, színházi kellékekkel, sebesült német katonákkal, élelemmel voltak megrakva. A lovak nehezen, lassan kaptattak fel a különösen meredek oldalon, a fiú és bátyja csodálkozva bámulták a szomorú menetet, amint nyugati irányába fordulnak.Hirtelen halk ropogás törte meg a szekerek nyikorgó hangját. A völgyből útjára indult lövedékek tompa puffanással fúródtak mellettük a földbe. Egy tiszt hirtelen termett mellettük, az utolsó 6-7 szekérről leparancsolta a katonákat, akik futásnak eredtek. A lovakkal a feléjük szálló lövések végezetek, a rakomány az úton maradt, akárcsak egy fiatal huszonéves közlegény, akinek vastag kötés takarta homlokát, felkarját, talán szilánk lehetett… A tiszt némán húzta a szekér alá. A fiú bátyjának pedig meghagyta, tegyék a nyelve alá az azonosító cédulát, majd bajtársai után eredt. A katona ahogy a torkán kifért, úgy szitkozódott:” szar az élet, szar az élet, Anyám, Anyám, hol vagy?”A fiú testvére csitította, miközben szájába adta a cédulát, amit abban a pillanatban a szitkok közepette köpött ki, ekkor már egyre több lövedék csattant mellettük, hát futásnak eredtek az otthon biztonsága felé. A minden lében kanál kölyköt nem lehetett a házban tartani, csak a ház elé megyek szólt anyjának, miközben leszállt az est.

A háztól nem messze egy férfira figyelt fel, aki magához szólította, meg is lepődött, hogy a civil ruhás idegen mit akar tőle. A férfi tiszta magyarsággal kérte, hozzon neki egy pohár tejet. A fiú fordult egyet és vitte a tejet, amiről az apja úgy tudta, hogy saját szomját oltja vele.A beszélgetésük rövidre sikeredett. Morajlás törte fel a falu csendjét, tankok vonultak át a falun, a férfi izgatottan rohant egy bokorba, amiből német szófoszlányok szűrődtek ki. Majd visszasietve, hason fekve figyelték a tankok fenekén a vörös fényeket…..ötven, hatvan, hetven. A férfi szólt, hogy segítsen számolni neki, az egyik tank alatt egy kicsi híd már nem bírta a terhelést, beszakadt… a himbálódzó fények alapján ügyesebben számoltak. Már 100 felett jártak, mikor a fiút, torkában a szívében hazaparancsolta a férfi.

Másnap délelőtt megmozdult a domboldal, lovasok jöttek a faluba. A helyiek félve mosolyodtak el a nagy sapkákon, az apró lovakon. A lovasok a németek után érdeklődtek, mivel nem találtak senkit, szintén Ipolyság felé indultak. Kora délután szörnyű látvány fogadta a helybélieket az út mentén. Elpusztult lovak, szétdobált ruhák, kiborított lőszeresládák amerre csak a szem ellát, lassan az egész falu kivonult és a hasznosnak vélt tárgyakkal megpakolva tértek haza.A fiú szomorúan nézte a szekér alatt fekvő katonát, csend volt körülötte, lassan ajkai közé illesztette azonosító-céduláját, majd nekiláttak egy fa alatt elhantolni.Estére ismét megmozdult az erdő, 100 számra özönlöttek a kosztól fekete, tetves ruhájú orosz katonák, akik amint felfedezték a németek által érintetlenül hagyott szeszgyárat, liter számra öntötték magukba a felejtés italát.A megrészegedett katonák vadul utasították rendre a helybélieket, azonban nem bántották őket, mivel azok meggyőzték a szovjetet, hogy itt szinte csak szlovák nemzetiségűek élnek, akik ugye úgyszintén szlávok. Mint ők. A magyarok és a németek meg már árkon-bokron túl vannak.A kastély hamarosan kórházként üzemelt tovább, nem messze tőle sietve felállított reptér épült, ahonnan a duplaszárnyú gépek Hatvanba vitték a sebesült tiszteket.A fiú gyomra és lelke nehezen fogadta el a sebesült katonák látványát, kinek a lábát, kinek a kezét metszették el testétől, egy pohár pálinkát használva érzéstelenítőként.

A front átvonulásával a 12 éves fiú egyre nagyobb felfedezőútra indult a környékre, látta a szomszéd falu határában a tankokat, bennük a feketére égett katonákkal, látta a mobil szalámigyárat egy szakadékba lökve, látta a nyolcezer méterre lévő városban a magukra hagyott árvákat, akik sírva jelezték szüleik halálát.Ötven évvel később a már nyugdíjassá lett és sokat megélt fiú ismét felkereste a domboldalt, ahol mindig félve haladt az eltelt évek folyamán, félve a katona szellemétől. Megkereste a hantot, fejfát állítva jelezte az arra járóknak a letűnt idők szörnyűségeit. Időnként mécses pislákolt a mező szélén.

-------------------------

A katona ma már bajtársai mellett piheni a harc szenvedéseit, családja ötven év után lelki békét kapott, szeretett családtagjuk megkerülésének hírével.